Búcsú, de nem örökre

Amikor egy gyertya lángját elfújják, az még pislákol egy darabig, de aztán fénye és melegsége örökre kihuny. Valahogy így lehet ez az emberi életekkel is, mikor eltávoznak közülünk. De a lelkük fénye tovább ég. Lehet, hogy nem itt és nem nekünk, és hogy mi már ezt nem is láthatjuk, de ha hiszünk abban, hogy azzal, hogy eltávoztak a szeretteink még nincs mindennek vége, hogy igenis van tovább, akkor abban is hihetünk, hogy a lelkük él tovább. Tovább él valahol másutt az örökkévalóságban. Ha hisszük azt is, hogy létezik Isten és az ő  országa, a mennyország, akkor talán úgy sokkal könnyebb lehet elviselni a gyászt és a fájdalmat, amit érzünk és bár most búcsúzni kell tőlük, de nem örökre. Ugyanis ha mindezeket hisszük és mindezekben reménykedünk, akkor azt is hinnünk kell, hogy egyszer újra találkozni fogunk elhunyt szeretteinkkel. Isten aki a szeretet és vigasztalás Atyja megígérte nekünk ezeket. Ha komolyan vesszük, amit ő mond és kijelent számunkra, vagyis azt, hogy Ő mindennek a teremtő Atyja akkor tudnunk kell azt, hogy mi és a szeretteink is az Ő gyermekei és tulajdonai vagyunk. Ha pedig ez így van, akkor a szeretteink halálakor valójában csak haza hívja a saját gyermekeit. Mi  pedig visszaadjuk őket az Atyának, és talán a földi életben el kell tőlük válnunk, de odafent újra láthatjuk őket. Ennek a reményében kell élnünk és vígasztalást nyernünk Istenünktől.